A bot

A bot ott feküdt az erdőben, a bokrok alatt. Kicsit betakarva levelekkel, kicsit körbenőve fűvel, egy-két szárazabb ágacska is takarta, de azért az alakja ki-kibukkant ebből a takarásból.

Igazából nem emlékezett rá, mióta feküdt itt. Abban az időben esett az eső, dörgött az ég, villámot szórtak a felhők és a szél volt az úr az erdőn. Aztán érzett valami éles nyilallást, a szél pörgette, és már itt feküdt az út szélén, a bokrok alatt. Régen nem történhetett, mert kapillárisaiban még keringtek nedvei.

Az út nem volt messze tőle, jó karnyújtásnyira. Néha hallott mozgást irányából,
emberek mentek el, hangok szűrődtek feléje, egyszer egy kutya motozott körülötte majd valami meleg eső permetezte. Különben senki nem törődött vele. A bot, ahogy nedvei egyre lassabban keringtek, érezte, hogy az Elmúlás felé halad. De ez nem bántotta. Úgy gondolta, a rámért feladatot elvégezte, Ideje – talán törvényszerűen is – lejárt.

Azonban egy meleg, még a bokrok árnyékában is érezhetően tikkasztóan meleg, nyári napon furcsa rezgés érte hajszálereit. Az út távolából gyenge, majd egyre erősödő hangok közeledtek feléje. S ezen hangok valami által nem ismert érzést hoztak magukkal. Először ének foszlányai vették körül, majd erősödő, monoton mormogást hallott, melyből időről időre ércesebb mondatok emelkedtek ki. A bot megpróbált kinyújtózni, a rajta lévő száraz levelek szinte megmozdultak erőlködésétől, hogy jobban érezze a közelgő különös lebegést, mely megelőzte a közeledőket. Nagy csapat ember vándorolt az erdei úton, élükön kereszttel. Egyre erősödött hangjuk is és a bot által idáig nem tapasztalt különös lebegés… „Asszonyunk Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján…” A hangok sokasága, mint egy felhő terült el a vándorlók fölött, és ráfeküdt a közeli fákra,
bokrokra…, a botra is. Az erdő öntudatlanul megcsendesedett. A szél is meglassult, az ágak óvatosabban ütődtek egymásnak, a levelek halkabban susogtak, a madarak visszafogták éneküket, a bogarak megálltak az avarban végzett munkájukban.

A botot nem ismert békesség járta át. (Nem mintha egyébként egy harcos bot lett volna. Soha sem vágyott harcias feladatokra: edzett marokba labdát keményen elütni, balta fokába szilárdan illeszkedni, vagy akárcsak csaholó kutyákat kergető husáng lenni. Ideje szösszenetében megelégedett levelei, virágai életre hozásával és néha egy-egy madár pihenő ágának lenni. De az őt most körülvevő Békességet eddig nem ismerte.)

A csoport sokasága már elhaladt, mikor is tétova lépés állt meg az úton, aztán a száraz gallyak roppantak mellette és egy kéz felemelte. A bot zavarban volt. Ilyen még nem történt vele. A kéz lerázta róla a rátapadt avart, próbálgatta, hol erősen, hol gyengéden támaszkodott rá. Megelégedetten forgatta. A bot valóban formás, jó kiállású bot volt.

Ettől kezdve napjai megváltoztak. Társa lett valakinek. Hamar megértette, hogy az ember, aki felvette, a segítségére vágyik. Reá támaszkodott egész nap. Reggelente még, mintha csak sétapálca lett volna, könnyedén emelgette, volt, amikor csak vitte a kezében. Délutánra azonban mind jobban érezte az ember súlyát, ahogy az fáradt, avagy hegynek felfelé vitt útjuk.

De azt is meglepődve tapasztalta, hogy sokszor a ráhagyatkozó súly indokolatlanul
nagy, pedig még korán volt a napi vándorlás idejében, az út sem emelkedett. A bot úgy érezte, ez az ember, kinek keze most segítségkérően fogta, láthatatlan terhet cipel. Ez a teher közös útjuk elején nagyon nehéz volt, egész nap cipelték. Azonban ahogy teltek a napok, s a bot is érezte, hogy a számára ismeretlen cél felé közelednek, a teher mind inkább fogyott, hogy az Út végére eltűnjön. A bot ezt nem értette. És azt sem, hogy az ember léptei akkor váltak egyre könnyebbé, mikor újra felhangzottak a találkozásukkor először hallott énekek és az azt követő – idővel már tudta – ima: „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy Te az asszonyok között…” Ezután szinte mindig hosszú csend következett, pedig sokan, a bot számára nagyon sokan, vándoroltak együtt. Mégsem hallatszott egy hang sem, csak a bakancsok, cipők törték az avart, roppan egy-egy ág, surrogott a fű a talpak alatt. A bokor alatt, az avarban megismert érzés – a békesség, ilyenkor még erősebben lett érezhető a bot számára. Sőt a békességben mást is felfedezni vélt. Hol a vakító napsütésben, a perzselt kaszálók fölött, hol a fák árnyékában az alattuk futó úton, de még máskor is, egy-egy templom hűvös, organaszós csendjében a pad szélének támasztva, látni vélt egy kékruhás, mosolygó asszonyt, aki áldó kezével vigyázta a vándorlókat, de az élen haladó kereszt előtt mindig lehunyta szemét. És ilyenkor a Békesség mellett megjelent a Szeretet is…

Ahogy a vándorlók egyre beljebb haladtak ebbe a csendbe, a bot gazdája is egyre könnyedebben lépdelt, a botot egyre lazábban fogta a kéz, nem szorította görcsösen, mind kevésbé támaszkodott rá. Ekkor a bot azt vélte látni, hogy az ember már nem ráhagyatkozik, a gyaloglásában segítőkész (igazán formás) botra, hanem a kékruhás mosolygós asszonyra, aki levette róla az addig cipelt terhet, és kézen fogva segítette – lépésről lépésre…

Vagy csak ő gondolta mindezt…?

Delelőn állt a nap. A domboldal izzott a hőségben. A zarándokok lassú léptekkel járultak egy-egy stáció elé. „– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. – Mert szent kereszted által megváltottad a világot.”

Csendes, talán kicsit rekedtes az ének két állomás között…

Egy-két lépés, megállás… „A család a legszigorúbb ítélkező hely. De melyikünk Pilátus, melyikünk Jézus?...”

A botnak most igazán volt ideje körbenézni a zarándokok között. Úgy látta, hogy most szinte mindenki cipelt valamit. Valami nem jót. A vállakon? Vagy a lelkekben? Kinek nagyobbnak tűnt a terhe, kinek kisebb. Kinél határozott formákat vélt felfedezni, kinél alaktalan durva formázatott.

Néhány lépés, megállás… „Minden családnak van keresztje. Minden családtagnak van saját keresztje…”

Néhány lépés, megállás… „Az élet terhe engem is földre sújt. A család is néha nyomasztó teher…” A botnak most megint nagyon kellett igyekeznie, hogy megtartsa a rá támaszkodót…

Néhány lépés, megállás… „Az anyák titkának állomása ez. És az anyák sorsának megszentelése is…”

Néhány lépés, megállás… „Ez a családapák állomása, az apák áldozatának megszentelése. Itt megérthetjük az édesapák kereszthordozását is…”

A bot tűnődve pillantott körbe. Egy Fiút vett észre a zarándokok között. Őt eddig még nem látta… Rá-rátekintett egy-egy térdelőre, megérintett egy-egy magába roskadtat… És az imádkozók lelkén, mintha csökkent volna a terhek súlya…

Néhány lépés, megállás… „A kendőt nyújtó szeretet állomása ez. A leleményes szereteté…”

A három kereszthez, a csúcsra érve, a bot az látta, hogy már nem volt terheket cipelő zarándok és a Fiú rámosolygott a kékruhás asszonyra… És a lefelé vezető úton a kéz is könnyedén vitte.

Vagy csak a bot gondolta mindezt…?

Tudta, hogy elérték útjuk célját. Az utolsó pihenőnél mindenki kicsit izgatottabb volt. Készülődtek a bevonulásra. Az elmúlt napokban a bot már megismerte a harangok hangját. De ez most valami más volt. Fenségesen zúgtak az öreg harangok. Az út szélén emberek álltak. Szinte mindenki őket köszöntötte. Volt, aki integetett (a bot – kicsit nagyképűen – úgy érezte, az integetés neki is szól), volt, aki fényképezett, voltak, akik a könnyet törölgették szemükből. Voltak, akik egyszerűen csak kíváncsian nézték a kereszt után énekelve vonuló zarándokokat, és egyszer-egyszer a közönybe ágyazott irigység hullámai érintették meg a bot finom kapillárisait. Sőt mintha egy gúnyos pillantást is elkapott volna. Ez bosszantotta, és eddig nem ismert méreg, mit méreg, düh járta át hajszálereit, azonban a stációk utolsó mondatai sejlettek fel egyre gyengébb keringésében: „Könyörülj rajtuk Uram! – Könyörülj rajtuk!”

Zarándokútja során még nem látott, hatalmas székesegyházhoz emelkedett az út utolsó pár métere. Lépcsőinél megtorpant a menet, a bot is. A zarándokok kettesével térdeltek le az ajtóban.

Az ember, akit az Úton támogatott, kicsit toporgott. Még sosem borult le senki előtt… Aztán a botot finoman földre fektette és homloka ráhanyatlott a poros kövekre.

A bot felpillantott. A nap szikrázóan tűzött a templom lépcsőjére. Felfelé tekintve ebben a fényárban szinte semmit nem lehetett látni. Mindent betöltöttek, elnyomtak az aranyló sugarak. És ezek között az aranysugarak között mintha a fénynél is fényesebb tollú madár lebegett volna. A bot utolsó gondola ez volt: ennek a fényes Galambnak szívesen lennék a pihenő ága.

***

A bot azóta is az ágyam fejénél, a falnak
támasztva várja a következő
zarándoklatot.

Dósa György