"és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg?" (Iz 53,1)

Pannonhalmára épp csak beestem. Dél helyett fél hatkor rohantam át a kapun. Tudtam, hogy ha mást már nem is, de a Salve Reginát még elcsípem a vesperás végén. Egy év után úgy vágytam hallani, mint a gyerek, aki hosszú útról hazatérve újra hallhatja édesanyja hangját. Ott, a mindig titokzatos - ismerős boltívek alatt végre átengedhettem magamat a nyugalomnak. Sok jól ismert arc mosolygott rám, és még több idegen nézett felém meglepetten - „Hát ez kicsoda?” -‚ engem pedig csak egy dolog érdekelt „Itthon vagyok!”

Idén harmadszorra vágtam neki ennek a megszentelt 100 kilométernek. Itt egy a nyári szellőben régi barátként integető fa, ott egy homályos emlékként felsejlő, girbegurba kanyar. Azt is megtanultam az elmúlt két évben, hogy az Út köveiben, a kiálló gyökerekben az Isten lakik, Ő viszi előre a lábaimat ebben az évben is, és Ő, aki nem változik, akar most Új dolgokat megmutatni, egy új „kinyilatkoztatást” adni nekem. Ahogy a zarándoklatokon egyszerűen mondani szoktuk: „A lényeg az Út...”

Idén történt először, hogy nem egy életfontosságú probléma megoldását vártam a tihanyi érkezéstől, hanem „csak úgy”, mondhatni, szernlélődni indultam útnak. Hiszen nem volt Semmi gondom, minden tökéletesen alakult, kitűnőre zártam az évet, volt pénzem is; Végre zavartalanul kettesben lehetek az én Urammal!

Persze, ahogy én azt elképzeltem .„Az én útjaim nem a ti útjaitok.” - ezt már háromezer éve is tudták. Hát, én nem tudtam...

Gyanútlanul indultam útnak - Isten, mint később megtudtam, lesből támad. Nem is volt semmi baj, egészen az első három óra elteltéig. Ám ott, a ravazdi faluvégen váratlan dolog történt. Egy régi jó barát jött egyszerre szemben velem az úton: tulajdon gőgöm.

Mondtam is neki rögtön, hogy menjen csak tovább nyugodtan, mert én ugyebár éppen zarándokolnék, és ő ilyen módon - sajnos - nem kívánatos útitárs... Ebben a pillanatban azonban már rám is akaszkodott, nem eresztett, és legnagyobb meglepetésemre így szólt a számmal: „Gyerünk, mert soha nem érünk oda!” És már ontotta is a parancsokat, a feltűnősködő poénokat, a csipkelődő megjegyzéseket, és én már éppen mondtam volna, hogy „nana, ez így nem lesz szerencsés”; ő pedig rám kacsintott, és ezzel rendben is volt minden. Újra barátok lettünk; a gőgöm és én.

Attól kezdve aztán velem járt, és együtt törtük meg a csendet, romboltunk szét meghitt beszélgetéseket, aláztunk meg láthatatlanul másokat; együtt mészároltuk le az öröm Szentlelkét. Együtt néztünk mások szemébe fölényesen, gúnyolva esendőségüket, lassúságukat, lelki szegénységüket. Az Isten pedig, akit eleinte szemlélni akartam, hallgatott, és... menekült előlem. Ez eleinte nem érdekelt. Hiszen újra erős voltam, humoros, a társalgás középpontja, nélkülözhetetlen mindenki számára, az Igazság rendíthetetlen szószólója, aki ismer minden ösvényt, minden törvényt, jót és rosszat. Levetettem az „Új embert” - jó volt nekem a megszokott régi is.

Észrevehettem volna... Hiszen Újra és Újra meg is álltunk, rövid imát mondtunk: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, velem tettétek...” És Ő ott függött letört karral a régi, mohával borított kőkereszteken, vagy kétdimenziós horpadt pléhdarabként a korhadó erdei feszületeken, és - türelmesen haldokolt értem. Sejthettem volna...

A harmadik napra a bal térdem felmondta a szolgálatot...

„Autóra ülni? Nem. Azt már nem! Hogy én?! Gyalogolok! Erős vagyok, nélkülem nem boldogulnak!” Aztán lassan mind elmentek mellettem, és én a menet végén találtam magam. „Mert kivetették az élők földjéből „Nem, az nem lehet! Engem?!” És akkor, a haláltusa zavart rémületében egyszerre az Isten közeledett felém, hozzám hajolt, majd lágyan a fülembe súgta: „De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje...” És megadtam magam szelíd legyőzőmnek... Akkor egyszerre könnyebbek lettek bicegő lépteim. Egy kéz hátulról megfogta a hátizsákomat, és elkezdte leemelni a vállaimról. „Ne,” - nyögtem volna kétségbeesetten, .- „erős vagyok!”; aztán csak engedtem, hadd legyen teljes a győzelem felettem.

De a gőgöm ezt sajnos már nem várta meg; hanyatt-homlok elmenekült Kádárta irányába...

A.L. (Ph 06)

(BDSz Hírlevél 2008/2.)