Pannonhalma – Bakonybél – Tihany zarándoklat

A Pannonhalmi Területi Apátság gimnáziumaiból és plébániáiról, valamint más bencés vonatkozású helyekről fiatalok csoportja kelt zarándokútra Szent Benedek atyánk tiszteletére, hogy az összetartozásban erősítse a három monostort: Pannonhalmát, Bakonybélt és Tihanyt. Nem kevesebbre vállalkoztunk ezen felül – Pál szavaival idézve –, hogy megtanuljuk, miként tudjuk magunkra ölteni Jézus Krisztust. A begyakorlásnak egy szép színtere volt ez a Pannonhalmától Tihanyig tartó közösségben végigjárt nem csak fizikai, hanem belső lelki út.

„Boldog az az ember, aki Benned találja erejét, aki szívében zarándokútra indul…” Asztrik főapát úrnak a 83. zsoltárból vett szavaival és áldásával, valamint a bencések úti imádságával indultunk útnak június 7-én reggel Pannonhalmáról, hogy az öt napon át tartó kb. 125 kilométer hosszú zarándokút végén megérkezzünk Tihanyba, Szent Benedek atyánk ünnepének esti dicséretére és az ünnep szent liturgiájára.

Az „út” motívuma végigkísérte zarándoklatunkat. Úton vagyunk. Ez életünk állandó tapasztalata. Elindulni, az úton járni és megérkezni, ezek életünket újra és újra átszövő élmények, bármilyen feladat vagy hivatás felé nézünk is. Napról napra közösen elmélkedtünk saját életutjainkról, és a bibliai értelemben vett utakról: Isten hozzánk lehajló és az emmauszi út végén velünk közösséget vállaló útjáról.

Azt gondolhatnánk, hogy csak a nyugtalan lelkűeké a vándorlás. Nem. Mindenkié, aki egy belső utat szeretne megtenni. Így elmélkedtünk zarándokutunkról: Amikor zarándoklatra indulunk, kimozdulunk megszokott környezetünkből, abból a közegből, ahol jól tájékozódunk, ahol ügyesen eligazodunk a tárgyak és az emberek világában. Amikor elindulunk gyalogosan egy kitűzött cél felé, a világ diktálta ritmusból szakadunk ki zarándokként. Nem csak otthagyjuk a megszokottat, hanem átállunk a világ ritmusáról Isten ritmusára, arra a ritmusra, amely az ember eredeti önmagának a tempója.

Utunkon rácsodálkozhattunk Isten szép teremtett világára. Átéltük, hogy utunk során nem csak környezetünk változott meg, hanem mi magunk is megváltoztunk. Beigazolódott – ahogyan Márai Sándor mondja –: „Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás”, vagyis maga az út. Az igazi célunk nem mindig a megérkezésben, a célban van, hanem az úton, amelyet járnunk kell, az átváltozás útján. Akik azelőtt külön utakon jártunk, most – szemmel látható módon – ráléptünk az egymás felé vezeto szeretet útjára. Szép élményben volt része mindannyiunknak, amikor láttuk, hogy a nagyobb, az idősebb önmagáról elfeledkezve szolgálja a fiatalabbat, a fiatalabb pedig odanyújtja a kezét a nagynak a patakon átkelvén. Az előzékeny szeretet, az egymás tisztelete, a szolgálat és egymás szükségletei iránti érzékenység, az önmagunkról való lemondás lelkületével voltunk egymás iránt. Közös zsolozsmát – bencés módra – napjában háromszor imádkoztunk. A legszebb alkalmai voltak a közös imádságnak, amikor a három monostorban (Pannonhalmán, Bakonybélben és Tihanyban), a szerzetesekkel együtt mondhattuk és énekelhettük az ősi zsoltárokat. Bakonybélben a bencések új alapításában élő Anzelm testvér adott tanítást, majd Domonkos atya, a házigazda áldásával vettük utunkat Veszprém irányába.

Mire Veszprémbe értünk, a bencés öregdiákok egy csoportja által készített főtt étel várt bennünket. Bischof Péter, a BDSZ (Bencés Diákszövetség) elnöke és a veszprémi öregdiákok fakanállal a bogrács körül és hűtött sörrel fogadták a három részre szakadt zarándokcsoportunkat. Megjegyzendő: a bencés öregdiákok, amikor együtt vannak, hosszan tudnak a diákéveikben átéltekről, tanárokról, diáktársakról anekdotázni, diáksztorikat mesélni. Ez is bizonyítja, hogy többségüknek a gimnáziumban töltött évek nagyon szépek, tartalmasak és meghatározóak voltak.

Az útszéli keresztek alatt megállva számos alkalommal hangzott el ajkunkról: „Mi pedig mindnyájan födetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét és e szemléletében fokról fokra az ő képmásává változunk át az Úr Lelke által” (1Kor 3,18). Évről évre megtesszük, hogy megállunk néhány másodpercre a zarándokutunk mellett emelt keresztek előtt, mert a kereszten függő Krisztus arcán ragyog fel mindannyiunk számára a legkiválóbb módon Isten dicsősége. Efrém atya tanításában kiemelte, a kereszt útjának értelme nem csak Krisztus szeretetből vállalt szenvedése, hanem az ő dicsőséges feltámadása is.

Veszprémfajszon, a Kálvária-dombon keresztutat imádkoztunk. A dombtetőn emelt kis sátor alatt zarándokcsapatunk szentmisét ünnepelt Efrém atya vezetésével. Ezen a napon Isten hozzánk vezető útjairól elmélkedtünk. Nem csak mi járunk Isten útját, hanem Isten maga is utat épít felénk. A szentmisében, az eukarisztikus egyesülésben Isten Fia önmagát ajándékozza nekünk.

Napjában egyszer egy órára csendes menetelésre vállalkozott zarándokcsapatunk. Ezek a percek alkalmasak voltak az elmélyülésre, az egyéni imádságra. Egymást látva tapasztalhattuk meg, hogy keressük Isten közelségét. Talán ezekben a percekben alkalom volt arra, hogy a zarándok imádságát, a Jézus-imát is ki-ki csendben mondhatta. „Uram, Jézus Krisztus, élő Isten Fia, könyörülj rajtam, bunösön!” Ez a rövid fohász egyszerre hitvallás és bűnbánat. Hitvallás, melyben elfogadom az Úr Krisztust Istenemnek, és bunbánat, amelyben kérem az ő bűnbocsánatát.

A közös zsolozsmában (amit úgy imádkoztunk, ahogy a pannonhalmi bencések szokták) elhangzó elmélkedésben a Biblia legszebb útjáról elmélkedtünk, az emmauszi útról. Két tanítvány Jeruzsálembol (ami számukra a kudarc és a csalódás helye, mert Jézust keresztre feszítették) elmenekülnek. Mi magunk is így teszünk, amikor egy konfliktus szorongat bennünket: ki akarunk lépni belőle. És… a tanítványok útközben találkoznak valakivel, de nem tudják, ki az. Emmauszba érve ez a valaki megtöri a kenyeret és magyarázza az írásokat. Majd felismerik: a Mester az. Lángol a szívük, marasztalják: Maradj velünk…! És látjuk a tanítványokat, amikor elindulnak vissza Jeruzsálembe, a kudarc, a csalódás városába. Hogyan lehetséges ez? Vissza oda, ahonnan menekülök? Úgy lehetséges, hogy találkoztam Jézussal. Megtapasztaltam őt. Örömmel éltem át az ő jelenlétét. Így vagyok képes visszatérni oda, ahol nehézségeim voltak. – Uram, Krisztus, te magadat útnak mondtad. Segíts, kérlek, hogy képes legyek rálépni a szűk útra, amely az életre vezet. Utak tudunk lenni mi magunk is mások számára. Utak, akik Jézushoz vezetjük az embereket. – Szeretnék hozzád vezetni mindenkit, Uram.

A Jézus neve litániát útközben minden nap elénekeltük. Szerettünk volna megerősödni abban, hogy Jézusban Isten felénk áradó, feltétel nélküli szeretetét elfogadjuk. Zarándoklétünk egy igen ősi és szép mozzanata volt a litániázás.

Szeretnénk Istennek megköszönni, hogy velünk volt az idei zarándokúton. Köszönet Neki a találkozásokért, a bensoséges beszélgetésekért, a közösségért, az időjárásért. Köszönet Neki azért, mert folyton el akar vezetni bennünket önmagához.

"Uram, Istenem, én reménységem, hallgass meg engem! Ne engedd, hogy belefáradjak keresésedbe. Adj erőt, hogy mindig és mindenütt, arcod látására törekedjem. Önts belém reményt, hogy minden lépéssel közelebb kerüljek hozzád. Te ismered eromet és gyöngeségeimet. Orizd az egyiket és gyógyítsd a másikat! Te juss eszembe mindenrol, szeretnélek megismerni és megszeretni. Add, hogy egyre inkább magamra öltsem Jézus Krisztust, a te Fiadat, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, mindörökkön-örökké. Ámen."

Arnold testvér

(Bencés Hírlevél, 2006. ősz)