Beszámoló a Pannonhalma – Tihany gyalogos zarándoklatról

Szent Benedek Atyánk nyári ünnepét az idei hatodik alkalommal is zarándoklat előzte meg. Több mint hetven ember vett búcsút július 7-én reggel, Asztrik főapát úr úti áldását követően a pannonhalmi monostorbejáratánál álló kőkereszttől. Az indulásnál elmondtuk együtt Jézus szavait: „Amit a legkisebbek közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. Idén e szavakat a Tihanyig tartó zarándokúton keresztről keresztre, szokásunkhoz híven többször felidéztük.

Mi, szervezők (Csizmazia Bulcsú és Arnold testvér) nagy örömmel néztünk végig a népes zarándokcsapaton. Az egészen fiataltól kezdve az idősebb generációig szinte minden korosztályból jelen voltak lelkes zarándokok, akik elhatározták, hogy különféle indíttatásból csatlakoznak zarándokközösségünkhöz. Rendkívül színes csapat formálódott ezen a nyáron. Volt, akit a baráti kör jelenléte, az édesapával vagy édesanyával valókapcsolat erősítése motivált, de jelentkeztek új házasok is; apuka a fiával, valamint anyuka a lányával.Zarándokközösségünkben jelen voltak evangélikus testvéreink is. Vallási beállítódásaink különbözősége ellenére abban erősödtünk meg, hogy mi elsősorban keresztények vagyunk, és egymás mellett, egymás kezét fogva haladunk Krisztus felé.

Kik vettek részt a zarándoklaton? Főleg barátaink és tanítványaink: csanaki és kismegyeri fiatalok nagy és lelkes csoportja. Plébániáink családjai és bencés, valamint más egyházi iskolák(öreg)diákjai. Eddig ismeretlen, újonnan jelentkezők, akiket már jövőre „barátainknak” fogunk szólítani.Ezen a nyáron is sok-sok lelki élménnyel gazdagodtunk utunk során. A korábbi évek tapasztalata arra ösztönözte a szervezőket, hogy igazán nagyon egyszerű dolgokra kell egymás szemét nyitogatnunk: ismerd fel a szabadban az időjárás megváltozását, ezzel együtt ismerd fel belső rezdüléseid. A csendben szentelj időt önmagadra, Istenre, figyelj oda a másikra is. Ragadj ki egy szót a zsoltárból és elmélkedj rajta.Többségünknek nagy belső feladat volt a korábban megszokott „pörgős” életritmusból átlépni egy zarándok-ritmusra,ahol együtt lélegzünk a természettel, és sokszor minden lépésért meg kell szenvedni. Egészen leegyszerűsödött életünk erre a néhány napra.

Pannonhalma, Ravazd, Gic, Bakonyszentlászló, Kőris-hegy, Bakonybél, Veszprém, Veszprémfajsz,Hidegkút, Tótvázsony, Aszófő, Tihany. – Kinek-kinek más-más élményt jelentenek ezek a helyek. Az utolsó együtt töltött estén – amikor mindenki megoszthatta a számára legfontosabb, az úton szerzett élményeket,amivel ő megajándékozottnak érzi magát – elhangzott: a naponta kétszer egy óra csendes zarándoklás és a közös rózsafüzér. Volt, akit az együtt mondott zsoltárimádság fogott meg. Többségünknél lényeges eleme volt a zarándoklatnak a Pannonhalmán töltött éjszaka és az azt megelőző délután, valamint az atyákkal, a bazilikában együtt imádkozott zsolozsma, Főapát úrral való találkozás. De néhány egészen hétköznapi mozzanatnak is lelket megérintő ereje volt: elhaladni egy aranyló búzatábla mellett,vagy a kaszálón az árnyékban ledőlni a derékig érő fűbe. Volt, akit megérintett apa és fia együtt vándorlása, vagy egy közös ének: „Ó, maradj vélem, az est közelget…” A legkisebb zarándok ereje és kitartása is a legszebb epizódjai zarándokutunknak.Legkiemelkedőbb eseménye volt számunkra a Kőris-hegy megmászása. Bizony, nem kis próbatételt jelentett. Volt köztünk, aki soha se gondolta volna, hogy sok betegsége ellenére kap majd annyi lelki erőt, hogy felmásszon erre a Bakonyi magaslatra.

A három imaórát minden nap együtt imádkoztuk. Aradi Laci, egykori pannonhalmi diák orgonával kísérte az esti vesperást. Az évről évre ismétlődő zsoltárokat a zarándokközösség már meglehetősen nagy ügyességgel énekelte. A Jó Pásztor zsoltára és más zarándokzsoltárok szinte már mindannyiunk közös lelki kincsévé váltak az évek során: „…Boldog az az ember, aki szívében zarándokútra indul… ha kiszáradt völgyben jár is, ott források fakadnak… ahogy halad, egyre növekszik ereje, s a Sionon meglátja Istent…”A zarándokút első napja nagyon megerőltető volt szinte mindenki számára. A nagy szintkülönbségek leküzdése után jól esett megérkezni Bakonyszentlászlóra. Itt a szokásos hálózsákos-matracos, tornatermes és az udvaron sátorozós főhadiszállást foglalhattuk el.

A második napon a bakonybéli monostor idén is szívesen várt bennünket. Egyszerű zarándokszállás,közös liturgia, Anzelm testvér útra bocsátó áldása és tanítása után vágtunk neki egy hosszabb útszakasznak Veszprém irányába.

Veszprémben Bischof Péter, valamint bencés öregdiáktársai idén is nagyvonalú vendégszeretetről tettek tanúságot. Több mint hetven fáradt, éhes zarándok – a várost megközelítő katonai gyakorlótér és úttalan bozótos után – az elkészített vadas pörköltre szinte egyszerre vetette rá magát. Úgy érezzük, hogy Péteréknek még nem volt alkalmunk eléggé megköszönni ezt a gondoskodást. Ezúton is köszönjük nekik.

Miután megérkeztünk Tótvázsonyba, gazdagon megterített fehér asztal fogadott bennünket a református vendégházban.A tótvázsonyi estét a református testvérek templomában töltöttük. A csapat kimerülten, dea lelkekben kincseket hordozva imádkozta a vesperásban újra a 23. zsoltárt sorait: „…az Úr tápláló mezőre terel és csendes vizekhez, s felüdíti fáradt lelkem… igaz úton vezet engem…” A tanítást követően egy hosszabb élménybeszámolóra is volt lelki ereje a közösségnek. Igazán jó volt egymást hallgatni: ki mit kapott ettől az úttól, a másiktól, Istentől.

A veszprémfajszi keresztút stációi egy domboldalon helyezkednek el: fönt, a kálvária, mögötte pedig esőbeálló található, melyből szédületes kilátás nyílik a tihanyi félszigetre és a távolabbi környékre. Innen, a kilátóból már látható a cél, de oda csak holnap a kora délutáni órákban érkezünk meg. Tavaly ezen a helyen szentmisét ünnepeltünk. Szinte hiányérzetünk volt, hogy az idén elmaradt.

Július 11-én késő délután megérkeztünk Tihanyba. Richárd perjel atya fogadott bennünket. Egyszerű,közérthető, félreérthetetlen szavak hangzottak el imádságban, üdvözletképpen. A szokásos küszöbcsók a templomban elmaradhatatlan.Ilyenkor a zarándokok többsége letérdel és megcsókolja a Szent Ányos-templom küszöbét, – talán a megérkezésért érzett hála gesztusaként.Richárd atya kalendáriumot ajándékozott minden zarándoknak. Majd a templom szentélyében körbe álltunk és énekeltük az ősi magyar himnuszt a Boldogasszonyt szólítva – most már ez is szokássá vált: „ne felejtkezzél el, szegény magyarokról…” Az esti liturgia és az azt követő szeretetlakoma ugyancsak a tihanyi hagyományokhoz tartoznak.Lélekemelő pillanatok követik egymást: újra egymás szemébe nézünk, mi zarándokok. Búcsúzkodunk. Többen elindulnak haza. De, akik maradnak, azokat másnap reggel balatoni fürdés várja.

Meglehetősen nagy rutinnal fogtunk hozzá a szervezéshez, gondolván, már a hatodik alkalommal indulunk el, minden ugyanúgy lesz majd, mint korábban.Ám sose volt még két egyforma zarándokutunk. Tapasztalatunk, hogy ahányszor elindulunk, egyre gazdagabbak leszünk. Mert a táj szépsége is mindig máshogy tárul fel, a másik emberi arca is másképp nyilvánul meg, az Ige is („amit a legkisebbel tettetek…”) másképp,máshol ver gyökeret a lélekben… Van úgy, hogy beszántják az ismert utat és egy másikat kell helyette találni,vagy egy egészen újat taposni. – Mintha a saját életutunkról lenne szó.

Arnold testvér

(Bencés Hírlevél, 2008. ősz)