Amikor zarándokolunk, különleges formában adjuk magunkat Istennek. Ő a mi teremtőnk, Tőle kaptuk életünket, életünk idejét. A minket körülvevő teremtett világ, a természet, az általunk épített dolgok, a mellettünk élő emberek (szüleink, hitvestársunk, barátaink, gyermekeink) mind Istené. Életünk idejét halálunkban is magunkénak mondhatjuk. Evvel valóban mindenki maga rendelkezik és számol el. Zarándoklatunk alkalmával ezt az időt visszaadjuk teremtő Urunknak, aki már fogantatásunk előtt ismert és szeretett bennünket, és arra kérjük, töltse meg ő a mi időnket.

Ezért a felajánlásunkért idén is nagylelkű ajándékokat kaptunk cserébe. Különös módon mindenki azt, amire leginkább szüksége volt. Ezeket az ajándékokat, mint általában az igazi ajándékokat, nem lehet kérni. Az, aki teremtett bennünket, nálunk jobban tudja, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk. Hatalmas dolog ezt megélni magunkban és megtapasztalni, látni másokon.

Zarándoklatunk évről évre gazdagabb, velünk együtt nő, vele együtt növekszünk. Arnold testvérrel az évek alatt megtanultuk felvállalni a vezetését. Tanuljuk, milyen az, amikor az Isten eszközei lehetünk valamiben. A zarándoklathoz szükséges, hogy legyen programunk, szállásunk, ételünk, de ettől még nem lesz jó egy zarándoklat. Minden zarándoktársnak a felajánlása kellett, közösen bíztuk magunkat Jézus szeretetére. Így utunk végére valamit megsejtettünk abból, amit idén (2007) mottónak választottunk: „Életünk Krisztussal az Istenben van elrejtve" – nem önmagunkban és sehol máshol sem.

Minden évben van egy rövid szakasz a Szentírásból, amit minden utunkba eső templomnál és keresztnél elimádkozunk. Az idén nagyon intenzíven megélhettük azt, amiért Jézus főpapi imájában könyörgött.

Eleinte furcsa volt a keresztek előtt az ő Atyához intézett szavaival imádkozni, de Tihanyba megérkezvén Szent Benedek ünnepén, már megélt valósággá lettek a szavai(nk):

„Azokért könyörgök, Atyám, akik hinni fognak bennem.
Legyenek mindnyájan egy.
Amint te, Atyám bennem vagy és én tebenned,
úgy legyenek ők is mibennünk.
Megosztom velük dicsőségedet, amiben részesítettél,
hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk:
én őbennük, te énbennem, hogy így tökéletesen egy legyenek ők is.
Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és hogy szereted őket, amint engem szerettél.
Atyám, akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem,
ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet,
hiszen már a világ teremtése előtt szerettél engem."

(Jn 17,20-24)

Csizmazia Búlcsú (Ph 92)

(BDSz Hírlevél 2007/2.)