Zarándoklaton

Bátran nyomdokodba lépünk....


Útra keltem én is. Róni akartam a kilométereket. Nem ez volt az első zarándoklatom. Zarándokok vagyunk az élet minden napján, de vannak kiemelkedő helyzetek, események, amikor túl azon, hogy a zarándok egyházhoz tartozunk, meg akarjuk élni azt, amit a misszionárius szerzetes fogalmaz meg.

Túl az egymillió lépésnyi zarándokutamon, hívott, várt a Pannonhalma-Tihany táv. Nem a távolság volt a lényeg, hanem azt lehetősségként tekintve, áldozatot akartam hozni azért, hogy elérve Tihany megszentelt helyét, hálát tudjak adni. Több, mint 100 km-rel a lábamban le tudjak térdelni, fejet tudjak hajtani.

Szent Benedek nem a zarándoklatról vált ismerté. Mégis szép és hasznos gondolatnak tartottam, tartom, hogy a magyarországi bencés monostorokat (Győr-Pannonhalma-Bakonybél-Tihany) egy  zarándokútvonalra felfűzve, azokat felkeresve, istenkeresésbe fogjunk.

Egy jól összeszokott társaságba, egy jól megszervezett logisztikai rendszerbe, kitaposott ösvényre léptem. Ismerősök, ismeretlenek alkottak egy közös cél felé igyekvő 150 fős emberláncot. Nagy volt a kihívás. Alkalmazkodás, tolerancia, elfogadás, türelem, szolgálat, lemondás. Mind-mind szükséges tulajdonságok, ha lélekben is zarándokká akarsz válni egy ilyen úton, ahol tág skálán mozgott a korosztálykülönbség, a mozgásigény, valamint az elcsendesedés igénye közötti két szélső érték.

Az úton megtapasztaltuk Isten teremtette világunk minden szépségét. Erdőt-mezőt, hegyet-völgyet, virágokat, állatokat, napsütést, árnyat adó rengeteget, vízmosásokat, patakot és kiszáradt medreket, de még a rovarok sem kerülték el zarándoktársaim figyelmét. Az ember alkotta aszfaltcsík biztos, sima és egyenes utat ígért, de próbára tette mindannyiunk lábát. Ezért, ha tehettük, a természet adta mezsgyét választottuk, azon róttuk a célba vezető utat oda, ahova lelkünk is vágyakozott.

Lelkünk vágyakozását több módon is kifejezésre juttattuk. A csoportosan imádkozott rózsafüzér, az énekek, a Miatyánk, de leginkább a laudes, a napközi ima, a vesperás, a szentmisék, a keresztút jelentették a zarándoklat lelkiségét. A napi egy-két "csendes szakasz" a befelé fordulásra, az önvizsgálatra, az elmélyülésre biztosított alkalmakat. Isten szent ege alatt, a természet által alkotott térben végzett szentgyónások pedig igazán meghitté tették vándorlásunkat.

Voltak embert próbáló szakaszok. Egy zarándokúton, ez így van rendjén. Amikor fáradtan, szomjasan, izzadságtól, izomfájdalomtól, légszomjtól és vízhólyagoktól gyötörten, küzdöttünk az emelkedőkkel a Kőris-hegyre és a Recsek-hegyre tartva, akkor átjárt a gondolat, miszerint életünk, és benne a célba érkezésért folytatott küzdelmünk valójában az Istenben való kitejesedésünk zarándokútja. Amikor felnézhettünk a hegytetőn ránk váró körmeneti keresztre - ami eddig vezetett, most pedig biztatóan ott várt, hívott bennünket -, akkor tudtam, éreztem, a könny- és izzadságcseppek megszámlálhatók. Van, aki számon tartja azokat. Nem hiába való a szeretteinkért, magunkért, közösségeinkért áldozatot, szenvedést vállalni, hozni: zarándokútra kelni.

A hosszú úton jelentkező megpróbáltatások okoznak nem kívánt fizikai elváltozásokat, fájdalmakat. Ezeket kegyként lehet és kell megélni. A fájdalmak kérésem ellenére sem múltak el, de erőt kaptam azok elviseléséhez.

Olyan tájakon jártunk, ahol az erdő fái formáztak katedrálist, átölelt bennünket a búzamező és árnyékot adva állt mellettünk falként a napraforgó, de felejthetetlen a katonai lőtér is, amikor nyiladozó árvalányhajmező mellett vezetett utunk. A kietlen, árnyék nélküli terepek az elviselhetetlenség érzetét keltve, a testet meggyötörték ugyan, de edzették a lelket. Nem különbözött ez életünk más útjaitól, annak epizódjaitól. Voltak derűs és borús, sima és hepehupás, napfényes és borult, szellős és tikkasztó, csalitos és rendezett, csalános és búzavirágos részei zarándokutunknak. Így vagyunk ezzel mindennapi életünkben is. Tehát nem valami különös dolgot hajtottunk végre, nem kalandtáborban voltunk, hanem saját életünkre tudtunk sokkal intenzívebben rátekinteni.

Mindannyian súlyos küldetést hurcolunk magunkban. Vagy felismerjük, vagy nem. Úgy gondolhatjuk, hogy a világ végéig hurcoljuk azokat a fájdalmakat, kínokat, amelyek életünk mindennapjait meghatározzák, olykor irányítják. Mégis, ezekkel együtt epekedünk a megszentelt élet után. Ez maga a zarándokút. Egy zarándokúton pusztai magányt teremthetünk magunk köré. Életünk nagy zarándoklatának üzenetét érthetjük meg, megélhetjük annak lényegét.

Egy zarándokút segít megtalálni  a boldogsághoz vezető utat. Ezért igaz a keresztény tanítással látszólag ellentmondásban lévő keleti bölcsesség, miszerint "nincs út a boldogsághoz, mert a boldogság maga az út". De mi tudjuk, Krisztus az Út. Ha Benne, Vele élünk, akkor eljutunk a boldogsághoz. Tehát van út a boldogsághoz. Ezt/Őt keressük, ezért zarándokolunk.

Legfőbb erényünk a szeretet. Sokan küzdünk a szeretet tettekben való megnyilvánulásának kényszerével és szenvedünk a sikertelenségtől. A zarándokút rámutat arra is, hogy a szeretet megmutatkozhat erőtlenségemben és szenvedésemben is, de a célhoz vezető hajthatatlan vágyamban is. Cselekedeteinkben - a valóságban - megérthetjük fizikai létünket, felfedezhetjük korlátainkat, emellett vágyainkban megvalósíthatjuk álmainkat; megérezhetjük és embertársainkban megláthatjuk az Istent.

A zarándok magánya kinyitja azt a teret, amelyben a kilométereket rója, ahol léptei szó szerint a földhöz kötik. De lelke vágyakozása túlmutat ezen és ezért nem csak földrajzi távolságokba juttatja el.

Nem penitenciaként, nem vezeklésként léptem a bencés zarándokok bakonyi útjára. Semmit nem kaptam, amit kértem, de mindent megkaptam, amire szükségem volt. Mire volt szükségem? Egy mondatra, egy üzenetre, ami nem csak engem, de a rám bízottakat is megörvendezteti. Ezt megkaptam. Akkor, amikor arra nem is számítottam és attól, akitől remélni nem mertem.

Ugyanakkor hálát akartam adni két és fél évtized minden kegyelméért. Felajánlásom ott volt velem: az útért hozott áldozat és testem minden kínja, fájdalma.

Voltak, vannak emberi gyengeségemből adódó vágyaim. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy megvalósulhatnak e zarándoklat során. És mégis.

Tudtam, mert már megtapasztaltam, hogy egy zarándokút a csodák birodalma. Így volt ez a Szent Benedek nyári ünnepére Tihanyba igyekvő zarándokok között is. Tapintható volt a Gondviselésre való ráhagyatkozás, valamint annak minden eredménye.

Tanultam embertársaimtól. Erényeket csillantottak meg, növelték a hitet, erősítették a reményt, tökéletesítették a szeretet parancsának megvalósulását.

Az ókorban a sportolók olajjal kenték be magukat, hogy az ellenfél nehezebben találjon fogást rajtuk. A Szent Benedek zarándoklat egyik szervezője, a szerzetes Arnold atya, az utolsó napon, Tihanyban megkent bennünket az eme alkalomra palackozott, majd megáldott pannonhalmi levendulaolajjal. Jel volt ez: zarándoklatod most kezdődik, mert küldetésed van. Megerősödve, feltöltődve, küldetésünk tudatában és az ellen ellen felvértezve adtunk hálát, majd intettünk búcsút a Tihanyi Apátság szent, és a békét kereső helyének, valamint egymásnak.

Siska Gábor Ph'82

Pannonhal-MA 2012 /5. évfolyam/3. szám 22-23.p