EGY RESTAURÁTOR GONDOLATAI A SZENT BENEDEK ZARÁNDOKLATON 2015.

„Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg teljesen.”
(2Kor 12,9)

Győrből Tihany felé haladva, a Szent Benedek Zarándoklaton eszembe jutott egy ismerősöm megjegyzése: “Zsófi! Te nem csak akkor restaurálsz, amikor dolgozol, hanem állandóan, életed minden területén”. Ekkor döbbentem rá, hogy sokkal mélyebbek az összefüggések munkám és lelki alkatom között, mint ahogy azt korábban gondoltam. Az élet különböző területeinek kapcsolódási pontjai jobban megerősítenek feladatomban, hivatásomban, élethivatásomban. Ne a munkáért éljünk, hanem az életért munkálkodjunk: lelkünk örök életéért! Testünk élő templom, a Szentlélek temploma, ezért szilárd alapokra kell építkeznünk, hogy Isten valóban megdicsőülhessen bennünk. Óvnunk kell önmagunk tiszta belső képét, szentélyünk oltárképét, hogy örök értéket közvetíthessünk egymás számára.

A restaurálás hasonlóan a restaurant szóhoz a latin restauro igéből származik, melynek jelentése: helyreállít. Egy restaurátor műhelyben műtárgyak állapotát erősítik meg, megjelenésüket állítják helyre, étkezéseink során pedig szervezetünk táplálásáról gondoskodunk. Lelkünket is táplálnunk kell. Miért ne beszélhetnénk ezúttal „lélek-restaurálásról”?

A lelki megújulás lépései hasonlók egy festmény restaurálásának munkafázisaihoz. Képzeljünk el egy hányattatásokat megélt festményt, mely megsötétedve, átfestve, átszaggatva, megrepedezve restaurálásra vár. Egy ember is kerülhet hasonlóan romos állapotba, kiszolgáltatva a mai világ elvárásainak, támadásainak, helytelen értékrendjének, szennyének, egoizmusának. Nehéz szembeszállni a lélekromboló jelenségekkel, melyek szabadságot, érvényesülést, sikert kínálva nyugtalanságba, bizonytalanságba és megfeleléskényszerbe börtönöznek bennünket.  A feladat adott: egy egész életen át küzdeni a lelki egészségért, óvni, helyreállítani „belső képünket”. Ehhez azonban több alkalommal is mélyre kell tekinteni, teljes keresztmetszetében megfigyelni lelkünk egymásra rakódó rétegeit, hasonlóan a restaurátorhoz, aki a restaurálás megkezdése előtt réteg- és szemcsevizsgálatot végez polarizációs mikroszkópon, és kutatóablakot nyit a festményen. Szembe kell néznünk a bennünk lévő hiányokkal, elfogadni az élet szenvedést okozó, értelmetlennek tűnő nehézségeit, és meglátni bennük a fejlődés, megerősödés lehetőségét, mely szeretethez, békéhez és örömhöz vezet.

I. Tisztítás

Nem csak egy festményt érnek káros környezeti hatások, hanem bennünket is. A képre rakódott szennyeződés eltávolításához hasonlóan, lelkünket is meg kell tisztítani. Az internet, a televízió és a reklámok világa félrevezeti, torzítja, szennyezi látásunkat, hamis célokat és ideákat állít elénk, felszínes világban tart, függőségek rabságába taszít. Fontos a tudatosság, a mértékletesség és a lemondás, önmegtagadás gyakorlása, mert a gondolatok és érzékszervek böjtje szabaddá tesz. A szentgyónás a Világosság szentsége, melyben Jézus tekintete szívünk mélyére hatol, s bevilágítja lelkünk homályait, utat nyitva a megtisztulás iránti vágynak.

II. Feltárás

A festmény felszínét borító lakkréteg kettős szerepet tölt be: védelmet nyújt és elmélyíti a színeket. Hátránya, hogy idővel megsötétedik és megváltoztatja a kép eredeti látványát. Hasonló hozzá az a folyamat, amikor védelmi mechanizmusként páncélt növesztünk magunk köré biztonságunk és függetlenségünk megtartása érdekében. Miközben felvértezzük magunkat a támadásokkal szemben, bezárkózunk, elfojtjuk lelkünk szabadságát, kibontakozásra váró gazdagságát. A lelkünkben élő tiszta színek megsötétednek, a páncélon keresztül szemlélve elvesztik finom árnyalataikat vagy vidám élénkségüket. Átfestések is módosíthatják egy festmény eredeti látványát, ezek hasonlók álarcainkhoz, elfedik valós énünket, meghamisítják jellemünket. A restaurálás legkényesebb fázisa a feltárás, amikor a megsötétedett lakkréteget és az átfestéseket vegyszer segítségével távolítjuk el. Megfontoltan kell megválasztani a vegyszert és a feltárás mértékét ahhoz, hogy az eredeti festékrétegek ne sérüljenek. Ha felismerjük, hogy páncélunk és álarcunk gátol és akadályoz bennünket emberi kapcsolatainkban, fel kell tárnunk és le kell vetkőznünk őket. Lelki eszközeink lehetnek erre a zarándoklatok és a lelkigyakorlatok. A feltárulkozás mindig kényes és fájdalmas folyamat, mert előbukkannak hiányaink, sebeink, hibáink.

III. Konzerválás, megerősítés

A restaurálás legfontosabb célkitűzése az eredeti anyag szerkezetének megerősítése és helyreállítása. A meggyengült, meghullámosodott vászonhordozó konzerválószerrel történő átitatása, kisimítása, folytonossági hiányainak pótlása (a szakadások élbe ragasztása és a lyukak foltozása), a felkagylósodott festékszigetek visszavasalása és az alapozóréteg hiányainak tömítése – mind az állandósítást szolgálják. Lelkünk is megerősödésre, gyógyulásra vár. Nem elég toldozni-foltozni sebeinket, pótolni hiányainkat, engedni kell átitatni magunkat egy olyan “konzerválóanyaggal”, amit úgy neveznek: Isteni gondviselés, kegyelem. Ki kell szűrnünk a világ zaját, el kell csendesednünk ahhoz, hogy meghalljuk a Szentlélek halk hangját, megérezzük Isten szeretetét, törődését, tapintatos, szabad akaratunkat tiszteletben tartó közeledését, segítő szándékát. A szentségek közvetítik a kegyelmeket. Az Oltáriszentségben valóságosan jelenlévő Krisztus megtartó erejével ajándékozhat meg bennünket, ha élünk a szentmiseáldozat lehetőségével. Amikor kicsúszik lábunk alól a talaj, iránymutatásra van szükségünk, hogy biztos alapokra helyezhessük életünket. Ez a biztos alap mindenkor a Szentírás. Egy erősen meggyengült vászonhordozót is alapjaiban erősítenek meg, amikor dublírozáskor új vásznat ragasztanak a hátoldalára.

IV. Retusálás

Az esztétikai helyreállítás során nyeri vissza egy festmény azt a megjelenését, mely leginkább élvezhetővé teszi. A retus a festett felület kopásainak, hiányainak színbeli összehangolása a környező eredeti festékréteggel. A beilleszkedő retus esetében még a technika is olyannyira hasonló, hogy látszólag szinte észrevehetetlen a kiegészítés. Nekünk is vannak kisebb-nagyobb érzelmi hiányaink, amik szépen kiretusálhatók, de érhetnek bennünket pótolhatatlan veszteségek is, melyek egész életünket végigkísérik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megtanulunk együtt élni velük. Ezek a veszteségek is hozzátartoznak személyes történetünkhöz. A hiány megmarad, de az elviselhetetlen fájdalom idővel csillapodik. “Belső képünkre” semleges retus kerülhet. Így nevezik a restaurátor szakmában a retusálásnak azt a típusát, amikor nagyméretű, nem rekonstruált hiány esetén formai kiegészítés helyett egy semleges színnel fedik le a hiány terét. A hiány nem bántja már annyira szemünket, megmarad ugyan, de harmonikusan kapcsolódik a formai részekhez. Embertársaink türelmes, együttérző, elfogadó szeretetén keresztül nyilvánul meg leginkább Isten gyógyító ereje. Fel kell fedeznünk egymásban Jézust, személyválogatás nélkül, és életünk megszépül.

V. Lakkozás

A helyreállított kép új védőréteget kap. A lakkozás akkor megfelelő, ha egyenletes és nem túl vastag. Minél vékonyabb, annál kevésbé sötétedik meg öregedése során. Nekünk is meg kell találnunk életünkben az egészséges határokat, melyek javunkat szolgálják, nem pedig elvesznek értékeinkből. Egy restaurálás legfeljebb néhány évtizedre szól, azután újból fel kell mérni a festmény állapotát, és mérlegelni a szükséges beavatkozásokat. Lelkünk is folyamatos ápolásra szorul, nem elég egyszer meggyógyulni, folyamatosan védenünk kell lelki egészségünket a káros behatásoktól. Az ember akkor a legerősebb, amikor imádkozik. Az együtt imádkozó család védelemben részesül és egységes marad. “Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Az egyik legerősebb fegyver a gonosz támadásaival szemben a rózsafüzér.

A Szent Benedek zarándoklat számomra olyan volt, mint az élet. Már az első nap profán történése rávilágított sebzettségemre, és azzal való feladatomra. Szerencsétlen módon magamra zártam a női mosdó ajtaját, és nem tudtam kinyitni. Félelmetes volt megélni a másodperceken belül jelentkező hatalmas mértékű szorongást és pánikrohamot. Nem voltam egyedül, ott álltak néhányan az ajtó túloldalán, és tudtam, hogy segíteni fognak, de elviselhetetlennek tűnt az a másfél perc is, míg ki nem szabadultam. Ahogy önmagamat zártam be, ugyanúgy önmagamnak sikerült kinyitni az ajtót, csak egy kis megnyugtató bátorítás kellett hozzá odakintről, hogy higgadtan tudjak cselekedni. Nagyon mély önismeretet kaptam ezzel a történéssel. Felnyílt rá a szemem, hogy páncélom feltárásán és kinyitásán kell dolgoznom.

Az idei zarándoklaton több mint százhúsz társammal együtt extrém természeti körülmények között haladtunk a cél felé. Napokig gyalogoltunk tikkasztó, 40 fok körüli hőségben, és túléltünk egy katasztrofális vihart is az erdőben. Lépkedtünk csendben és dalban, magányban és társaságban, csukott szemmel a másikra hagyatkozva, és felelősséget tanulva a másikat vezetve. Ámbár az út pora feketére színezte csaláncsípte, jégverte lábunkat, lélekben mégis megerősödve érkeztünk Tihanyba, ahol ünnepélyesen csendült fel ajkunkról Szent Benedek himnusza:

“Dicséret, áldás és dicsőség légyen
Fönn az Atyának, Egyszülött Fiának,
S Néked, ki által szentté leszünk minden,
Szentlélek Isten.”
(Részlet a Szent Benedek-himnuszból)

Imrik Zsófia
http://www.imrikzsofia.hu