Én vagyok az ÚT

"Tíz rendbéliek a dolgok (a többi között), amellyek az ember életének minden óráiban árulják a bűnökre való alkalmatosságokat, nem különben, mint a sátánnak megannyi szemfényvesztő áruit....
5. A haszontalan vándorlás és babonás zarándokságjárás...Ezek ellen kell tenéked vitézkedned ellenkező magad gyakorlásával." (Kézdivásárhelyi Matkó István, puritán prédikátor, 17. század)

A kegyes puritán atya ítélete kimondatott, de mivel életem első zarándokútján nekem is estek Istennel találkozásaim, hadd írjak ezekről a tapasztalatokról.
A Szent Benedek Zarándoklat már 12 éve, július első teljes hetében zajlik Győr, Pannonhalma, Bakonybél és Tihany bencés monostorainak meglátogatásával. 160 km, napi 25-30 km-es szakaszokban. Már tavaly és tavalyelőtt is el akartam rá menni, mióta Hortobágyi Arnold bencés atya (akit Bakonybélben ismertem meg) a Facebook-on közétett képeket a zarándoklatról. Két évig számomra kedves párok esküvője miatt nem tudtam elmenni, idén azonban lehetőségem nyílt rá. Hadd osszak meg néhány felismerést, amit ezen a héten kaptam Istentől.

1. A zarándoklat nem puszta babona, hanem az imádságnak és az Istennel való találkozásnak egy sajátos módja. A protestáns hagyomány nem ismeri (el) a zarándoklat létjogosultságát, alighanem a Mária-kultusszal történt összefonódásai miatt. Valóban, voltak ezen az úton is protestáns fülnek szokatlan dolgok (Mária-himnuszok, rózsafüzér imádkozása, a szenvedés "felajánlása" Istennek akár konkrét emberekért is). Mégis, kevés olyan műfaj van, amely ennél különlegesebb lehetőséget és szabadságot adna az imára. Útra kelünk, elhagyjuk az otthonainkat, a biztonságos napi rutinunkat, kiszolgáltatjuk magunkat az elemeknek (a tűző naptól a jégesőig), gyalogosan tesszük meg az utat a sebesség és kényelem korában, átadjuk Istennek az életünknek ezt az idejét, hogy tegyen vele belátása szerint. És Isten megajándékoz a saját jelenlétével. Nemcsak a közös imaórákban, hanem a beszélgetésekben, ahogyan vadidegen emberek között 1-2 nap alatt barátságok szövődnek, ahogyan összekovácsol minket a közös cél, ahogyan egymást segítjük, vezetjük, egymás sérüléseit gyógyítjuk. És a csendes szakaszokban, ahol 130 ember együtt hallgat, és mindenki a saját belső párbeszédére figyel, amelyet Istennel folytat.

2. A felekezeti különbségek fölött Krisztus az ÚR. Én eleve felekezetközi közegben tettem meg az első lépéseimet keresztényként. Rengeteget tanultam más felekezetű testvérektől, nem volt ez másképp ezen a zarándokúton sem. Meghökkentő nyitottsággal, alázattal, szeretettel találkoztam. Kb. a harmadik napra én is megtaláltam a helyemet a rózsafüzér-előimádkozó csapatban. Így nyugodt lelkiismerettel mondhattam az Üdvözlégy-et addig a határig, amíg az egy Bibliából vett idézet, utalhattam a változó szöveggel egy Jézussal történt eseményre, és elhallgathattam, senki sem vetett meg ezért. Első alkalommal pedig - mivel csukott szemmel vezettek éppen, így gyakoroltam a bizalmat - lelki szemeim előtt megelevenedtek a rózsafüzér alatt azok az evangéliumi történetek, melyek során Mária többször megteszi a Galilea-Júdea távot, miközben Jézus embrióból felnőtt férfivá növekszik. Az úton levő Mária az állandóan úton lévő ember volt, aki áldott, mert vele van az Úr. A bencés liturgikus imákban és a szentmisékben is mélységes Krisztus-központúságot és a Szentírás iránti szelíd alázatot tapasztaltam meg.

3. Jézus az, aki lecsendesíti a vihart. Hárskút és Veszprém között történt, hogy még az erdőben voltunk, amikor lecsapott ránk életem legszélsőségesebb vihara. Perceken keresztül zúdultak ránk a dió nagyságú jégdarabok, miközben a szél darabokra tördelte a fákat körülöttünk. Egyik zarándoktestvérünkre rádőlt egy fa. Még a mentőhelikopter sem kapott felszállási engedélyt a rossz időre tekintettel. Néhány vállalkozó ott maradt a sérülttel, mi magunk pedig dacolva a jeges áradattal, amivé az út változott, egymást támogatva és imádkozva kijutottunk egy katonai lőtérre, és azon át Veszprémbe. Aznap este az az evangéliumi rész hangzott Márktól, amikor Jézus alszik a hajó farában, majd miután a tanítványok kétségbeesve fölébresztik, egyetlen szóval parancsol a szélnek és a tengernek, és tökéletes csend lesz. Döbbenetes volt megtapasztalni a vezetők felvállalt sebezhetőségét ebben a helyzetben. Hiszen az előrejelzések alapján sejtettük, hogy el fogunk ázni, de hogy egy természeti katasztrófa részeseivé válunk, azt nem láthattuk előre. Csodának éltük meg, hogy mégis döbbenetesen kevés sérüléssel kerültünk ki az erdőből, és már a kórházba szállított zarándoktársunk is jól van (ránk többet gondolt, mint önmagára). A tanítványokkal együtt kérdezgettük mi is: "Ki ez a Jézus, hogy a természeti erők engednek neki?"

4. A kereszténység nem puszta tan, amelyet megtanulunk, hanem út, amelyen járunk. Azért vittem magammal a Bibliámat, és folyamatosan olvastam az Apostolok cselekedeteit. Egy dologra csak most figyeltem föl. Ugyebár az új fordításban gyakran találkozunk azzal a fordulattal, hogy "e tanítás követői"-nek nevezik a keresztényeket (mert még nem az volt az általános nevük, hogy keresztények). Viszont ha lenézel a lábjegyzetbe, láthatod, hogy az eredeti görög szövegben nem az van, hogy "tanítás", hanem hogy ÚT. Így nevezték először, különösen Palesztinában Jézus tanítványait: az Úr útjának követői, akiket az út miatt üldöznek. Namármost nekünk itt ebben a racionalista-posztracionalista korban mit jelent a kereszténység? Csak Istenről és Jézusról szóló igaz tények halmaza, amelyre rá tudunk bólintani? Hogyha ezeket a hittartalmakat elég ortodoxul ismerjük és valljuk, akkor (és csak akkor) vagyunk keresztények? Mintha Jézusnak abból a mondásából, hogy "én vagyok az út, az igazság és az élet", egyoldalúan kiemeltük volna az igazságot, és azt is leszűkítettük a nyugati felvilágosodás értelemközpontú igazságfogalmára. Természetesen nem akarom sugallni, hogy közömbösek volnának a hittartalmak, vagy hogy ne kellene arra törekedni, hogy tisztán, biblikusan tanítsunk. De elégséges-e ez? Jézussal együtt menni, Őt követni, Vele meghalni és új életre kelni, folyamatosan keresni az Ő igazságát, és távolodni a magunk vélt igazságától - nem ez lenne a kereszténység lényege? A tanítványok nem beültek egy porosz rendszerű iskola padjába, és Jézus nem absztrahált teológiai lexikális tudással tömte a fejüket, hanem egyszerűen együtt mentek Vele az úton. Így ismerték fel, hogy Ő a Krisztus, így szerették meg, így értették félre, így tagadták meg, így futottak szét és hagyták magára, így hitetlenkedtek az asszonyok beszámolóját hallva, így döbbentek meg, amikor találkoztak a feltámadt Jézussal. Így várták a Lelket, és így indultak új utakra, hogy mindenkit bevonjanak Jézus követésébe a föld végső határáig.

Seben Glória
http://veledleszek.blogspot.hu