Kedves Mind! :D

Mióta hazaértem Tihanyból, készülök, hogy írjak egy összegzőt mindannyiótoknak, akikkel úton voltunk az idén Tihany felé. Először Cirill atyának kellett írnom, hogy elnézést kérjek a zöld „piknik” láda állapotáért, az elhagyott és elcserélt késekért. Ez már megtörtént, és perjel atya biztosított bennünket, hogy a tapasztalatok ellenére is, jöhet velünk jövőre a ládája (én úgy vettem, hogy Vele együtt). 🙂

Úgy gondolom, hogy nehéz lenne megírni az idei utunk benyomásait történésről-történésre, naplószerűen, inkább csak képekről, jelekről írnék, amelyek beleivódtak a lelkembe, Veletek együtt.

  1. Az úton „elritkulunk” és ezáltal egymásba érünk, átlényegülünk egy kicsit. Úgy értem ezt, hogy sokkal jobban lelkiképpen vagyunk jelen, mint a hétköznapokban. Ez egy másfajta lét, megteremti annak lehetőségét, hogy „összeérjünk” egymással és Istennel. Egységre jussunk. Ez nekem minden évben nagyon fontos élmény, mert nagyon biztató és erőtadó a jelenlegi, egyházi töredezettség állapotában, amely egységért sokat imádkozom Jézussal, főpapi imájával (Jn 17., amely az első zarándoklatom igeszakasza volt 2007-ben).
  2. Az idei, túlnyomóan fiatal életkorú többség is elvarázsolt. Ezért történhetett, hogy a „szokásos” kenyérporciók kevésnek bizonyultak. 🙂 Nagyon tudtam szeretni és csodálni a „kisebbeket” és teljesen át tudtam élni Jézus útmutatását, hogy addig nem mehetünk be Isten országába, míg olyanok nem leszünk, mint a gyermekek (Mt 18,1-3)! Barilányok vezettek fel a Hidegkúti-kilátóhoz, amely sok apró érintés, érzékelés, kuncogás együttes öröme volt, már ezért az egy megtapasztalásért érdemes lett volna útra kelni („tíz kicsi gumimaci megy a sivatagba” :).
  3. Bakonyszentlászló, újmise. Csapatunk ül a kivetítő előtti kövön, a napsütésben, csendben (halk a kihangosítás) és figyel. Homogén, szent tanítványok figyelnek az Úrnak szolgáló társra, Jeromosra, aki mellett más zarándokok is feltűnnek (Aradi Laci). Jelenlét van, egyszerűségben, szegénységben. Az esti vesperás dallama már a templom előtti park füvéről száll a magasba, melynek végén Jeromos és Laci megáldja zarándok népünket, melyet stílusosan viszonzunk: 6-7 fiú odafut és magasba dobálják háromszor a szolgát, nincs ellenvetés, a meglepetés ereje és a szeretet letaglóz.
  4. Bakonybélben mindig a legmélyebb testvéri szeretet és közösség fogad, különleges hely a számomra. Bakonybél estéje, második éve az én „töretésem ideje”, ahogy felfigyelek erre. Tavaly farizeusi, képmutató magatartásom felismerése tett helyre és intett alázatra, az idén a megbántásban találtam meg a „szegénységem”. Ehhez persze kellettek beszélgetések is, hiszen az úton egymás tükrei is vagyunk. Boldogító szegénység az, ha hagyjuk, hogy megbántsanak, és nem szólunk vissza, mert Krisztusra tekintve ez nem is olyan nehéz. 🙂
  5. A természet, a bennünket körülölelő teremtett világ szépsége minden évben lenyűgöz és egyre nagyobb hálára kötelez. Egy kép, ami nagyon megmaradt bennem: Gic felé megyünk, csendes szakaszban a hadiúton, szinte alakzatban. Két oldalról erdő. Előttünk 200 méterre, jobbról kilép az erdőből egy őz és megáll az út közepén. Néz bennünket pár másodpercig. Nem érti, mert még nem látott 100 embert csendben gyalogolni az erdőben. Felismeri, hogy emberek vagyunk (idő kellett hozzá), beugrik az út bal oldalán az erdőbe, eltűnik a szemünk elől. Egy másik őz Hárskút után futott velünk párhuzamosan a domboldalon.
  6. Veszprémfajsz, már elénk tárul a Balaton látványa és a Hidegkúti-kilátóból már a Tihanyi-félsziget is látszik. A magyar tengert nézve, valami távoli és ismerős jóérzés kerít hatalmába. De jó lesz megérkezni.
  7. Az idén Aszófőn nincs dinnyézés, Zsombi a többiekkel és a kisbusszal együtt inkább süteményt süt Katáéknál. Sebaj, megyünk tovább. Dinnyézés később a kápolnánál, ahol át szoktuk cserélni pólóinkat az ünnepire. Karamella nem jut mindenkinek, rossz a „logisztika”, belefér. 🙂
  8. Beérkezés Tihanyba, harangzúgás, énekszó, a minket figyelő arcok mind tükrök, magasztalást, örömet, együttérzést, hálát sugároznak. Megkapjuk az apátság képes naptárát minden évben, mintegy iránytűvel, a benedeki regulából a hátoldalon. Az apátság udvarán a célba ért, meggyötört zarándoklábak összerogynak, pihen a zarándok és végre eheti a virslit! 🙂
  9. Lubickolás a Balatonban. Visítás és egymás dobálása most a vízben is folytatódik. Szinte mindenki sorra kerül, nincs menekvés. Az aljáig merülünk, a fürdőruha alatt is homok van, a tó finom homokja. Végtelen kék horizont, melyben mi is összeérünk a vízzel. Lényünk „ritkán”, szellősen adja át magát az örömnek, szegénység. 🙂
  10. Elmaradhatatlan napfelkeltenézés: rózsaszín égalja nyugszik a mozdulatlan vízen, erősödő magenta, majd áttűnik narancsba, a látóhatáron egy folt kezd erősödni. A rózsaszín a mi pólónk rózsaszínje! Eltaláltuk! Aztán a narancssárga körszelet sárgulni kezd és gyorsan nőni, amelynek színe a lábunkig fut a víz hullámain a partra. A vízben a bátrabbak egymás kezét fogva és felemelve „ovációznak”, örömhimnusz.
  11. Kiscsoportos megosztás az út maradandó élményeiről, jeleiről, amely egy évig fog dolgozni bennünk és általunk. Ez a beszélgetés és lélekkapu nem átadható itt, mert csak jelenvalóként átélhető és érezhető.
  12. Búcsúpillanatok, kézfogás, ölelés és megannyi kedves szó az apátság udvarán. Mindenki egyenként búcsúzik, körben állunk. Apró gyermek áll elém csípőre tett kézzel és ennyit mond: „jössz jövőre, én jövök!” Ugye kimondhatatlanul jó volt az idén is?

További áldott, szép nyarat kívánok Neked!

Zátrok Ági