Noé

Miután Rafael búcsúzóul barátságosan a térdére paskolt és otthagyta egyedül a társalkodóban, Noénak már nem kellette palástolnia meglepődését.

Ugyanis a kérés szokatlan volt.

Már százévek is elmúltak, nem-nem, inkább ezerévek, hogy arra kérték: kísérjen zarándokokat. Így nem igazán értette a felkérést. Mert megszokta, és már nem is bántotta, hogy igazából ritkán emlegették az emberek. (Ahogy hallotta, évente egyszer, vagy kétszer szóltak róla templomokba…) Nem volt jellemző, hogy valaki is – nem hogy imáiba foglalta volna nevét – csak egyszerűen a segítségét, a közben járását kérte volna. Pedig, bár az emberek már rég elfelejtették, volt némi súlya szavainak az Úrnál…

És pont most pont őt…? Idejét nem tudta, mikor óvott utoljára zarándoklatot. Ugyan nem volt kimondva, de mindenki tudta, hogy erre vannak rendelt szentek. Ráadásul ezek fiatalabbak is, rutinjuk is nagyobb, hisz számtalan esetben megtettek már nagyobb utakat is. Ott van például Benedek. Ráadásul ez a – ahogy Rafael említette – zarándoklat neki, róla szól. Vagy ha Benedeknek súlyosabb elfoglaltsága van (mert tény és való nem egy nagy durranás az a pár könyök) miért nem megy Ferenc? Vagy Mária, akinek a legnagyobb a gyakorlata ebben? Persze azt ő is belátja, hogy Máriát még sem kellene elküldeni erre a néhány napos útra, néhány emberrel. De hogy pont ő, Noé menjen? Jó-jó, ne bíráljuk az Úr döntését, ha Ő azt mondja, hogy menni kell, akkor a pátriárka nem kérdez, nem formál véleményt, hanem megy.

Révedezve tekergette domború hasára omló rőt szakállát. Lepergett emlékeiben az a tízezer évnyi idő… Hát igen! Akkor, abban az időben. Akkor tudtak még zarándokolni… Hogy mást ne mondjon, mikor lejöttek az Ararát hegyéről. Az azért nem volt piskóta… Három fiával, na meg az asszony. Meg a menyei, így nyolcan. Az nem volt semmi… Bocskora elkopott, míg leértek. Vizük elfogyott… (pedig előtte, aztán volt víz dögivel…) Nem volt mit enni sem. Abból a néhány kérődző négylábúból, aki követte őket, mert jobban bíztak bennük, mint a többi hasonszőrűben, nem ölhetett le senkit. Mi maradt volna az Úr parancsából? De azok is lesovánkodtak, a nyelvük is a kövekig lógott mire leértek. Hát a növényekről meg jobb nem beszélni, ami maradt, vagy újra kezdett éledni az özönvíz után… Most meg elküldik, ezzel a korral, ezzel az előélettel valami Győr(?) meg Tihany(?) közé a Bakonyba. Azt mondja Rafael, hogy hegyeken visz az út. Ugyan már miféle hegyeken vihet… Könyökbe át sem lehet számolni, valami kilométerről beszélnek, ami százhuszonöt. Nevetséges… És milyen hegyek lehetnek azok…? Foghatók az Araráthoz…? Ugyan már…, ez zarándoklat…?

De ha küldték, hát menni kell! És Noé hatalmas tenyereivel combjára csapott és feltápászkodott a mennyei kanapéról…

A zarándokok, akik igazából még nem voltak zarándokok, csak egy jókedvű társaság, a díszteremben a parkettán ületek körben és Kata vezényletével lelkesen tanulták Arnold testvérnek szánt meglepetés nótájukat. Fújták, fújták egyre hangosabban és egyre tisztábban:

Mikor Noé a szőlőt ültette
Még akkor a termést nem ismerte
//:Noé a szőlő közepébe állott
De még ilyen szép bogyót nem látott://

És Noé ekkor érkezett. A sarokban, a vele érkező karosszék, ember alkotta el nem bírta volna, nagyot reccsent ahogy ráereszkedett, de ezt egyetlen zarándok sem hallotta meg.

Hogyan? Ezek lennének a zarándokok? Akik fölé neki kell óvó kezét kitárni? Megvédeni őket az út viszontagságaitól, a rájuk törő rabló hordák, a vadállatok támadásaitól? Ezeket az első főnszél elfújja, a homok betemeti, a százlábút nem tudják eltaposni önerőből. Egy kisebb vadállat jót lakmározik belőlük, a rablóhordákat meg fel se említsük… Ezeket kellene megvédenie:..? Neki, aki megért vagy kilencszázötven évet, aki évezredek óta köszönti reggelente az Urat leborulva a Mennyek tornácán? Mit…? Hiszen itt pendelyes gyermek ül, lehet vagy tizenkét éves… Suttyó legények, ha vannak húsz… És lányok, asszonyok…! A zarándokok között…? Apa, kölöknyi kölkével…? Mit kölkével, ott a lánygyerek is… Meg az asszony… Mit keresnek ezek itt…? Hova került ő…? Meg ahogy kinéznek…? Na nem… Ez nem lehet igaz… Zarándokok nem így néznek ki… Jó kis durva, szőrős csuha, ami az út végére véresre dörzsöli a bőrt. A szöges, vagy legalább is kezeletlen durva bőr öv… Az igen… Mikor csorog a vére az embernek az oldalán, lábán már az első órák után!

De ezek? Valami finom kelme a vállukon, mellükön. A férfiakon is. Alul lábat alig takaró valami. Meztelen bőr, a lányok, asszonyok szemérmetlenül mutogatják, kimondani sem szabad: térdüket… Testükben talán egy-kettő érettebb, de Noé látta a lelküket. És ezek lelkükben fiatal, vidám, jókedvű emberek voltak.

És Noé szerint nem feleltek meg a zarándok fogalmának… Felháborodottan kezdett duzzogni, azaz csak kezdett volna, mert a csapat újra csak rázendített a nótára, melynek szövege, dallama, végre eljutott Noé füleibe:

Noé mondja: már meg öregödtem
Szakállam a fődig eresztöttem
//:Pipámat is be sokszor rá tömtem
De még ilyen jó bogyót nem öttem://

Hohó! Tekert egy nagyot azon a bizonyos rőt szakállon. Ezt még nem hallotta. Valami rémlett, hogy valamikor, ott-ott… (De hát megbocsátható egy – ne öregítsük – nyolcezer éves pátriárka feledékenysége…) Szóval nagyon-nagyon régen, emlékeiben úgy élt, mintha énekeltek volna róla az emberek. Mostanság azonban nem hallott se éneket, se hírt arról, hogy személyét ezzel megtisztelték volna. Igaz az itt hallott dal némileg profán volt… De mily furcsa, Noét ez nem zavarta, sőt nagyon-nagyon jól esett neki…

Teltek a napok, fogytak könyökök (mostanság kilométerről beszélnek, mily érthetetlen) a zarándokok lába alatt. A verejték csiklandozta hátukat. (Na nem, azért olyan meleg nem volt, mint Noé szőlejében, mikor is kapálta a hegy déli oldalát… De azért titokban, nehogy egy-egy látó zarándok észrevegye, Noé is törölgette egy nagydarab durva tevebőrrel gyöngyöző homlokát. Hát igen, most elkelne a drága olaj a fején, amely végig csordul a szakállon… és palástja szegélyén, mint Áronnak. Igaz csak egy meglehetősen foltos, durva, teveszőr lebernyeg volt rajta. De szegélye azért annak is van…)

És megszokta, nem is, inkább megszerette ezeket a zarándokokat. De megszerette a tájat, a vidéket, az utat is. Megérintette a bakony (mily furcsa név) szépsége, és bár nem feledte kedves Ararátját, érezte az út szeretetét, ahogy a lába alá igazodott, a fák lombjának odafigyelő árnyékát a tűző nap ellen (a pálmák azért szebbek…), az éles köveket, melyek régmúlt vándorlásai emlékét idézték talpa alá. És vágy fogta el, hogy alkalma legyen védelmet nyújtani ennek a számára annyira ismeretlen, de még sem idegen, szokatlan, furcsán fiatal, mégis mintha kortársak lennének, szívében-lelkében harsányan vidám, de az Urat mély csendben kereső társaságnak. Vágyta, őket vigyázva elterelni a mérges kígyót az útról, kushadni parancsolni a vérszomjas vadállatot, álmot bocsátani a leskelődő rablók szemére, míg védencei elhagyják a veszélyes útszakaszt.

De az is meglepésként érte, hogy útjuk harcos védelmére semmi szükség nem volt. Barátságos táj, békés élet vette őket körül. Az emberek, akikkel találkoztak, a fel-feltűnő állatok, az útjukat szegélyező fák, bokrok, füvek öntudatlanul is mind-mind valami puha kedvességet, mosolyt küldtek feléjük. (Noé majdnem rálépett egy mérgesgombára, aki az útszéli bokor alatt ijedten lekapta kalapját és egy nagy levelet húzott magára, nehogy egy zarándok is észrevegye…)

És időről időre, egy-egy pihenőnél, mikor a zarándokok megfáradtan ültek a farönkökön, vagy az árok partján, hogy jobb kedvük legyen, szívesebben gyűrjék az út szalagját lábuk alá, Kata vagy Bulcsú (vagy mindketten) ismét rázendítettek a nótára. Noénak pedig egyre kedvesebb lett a dal, mert értette ő a tréfát. Ült közöttük láthatatlanul, pátriárkai mosollyal arcán, hatalmas lába meg-meg mozdult a dal ütemére.

Aztán ahogy feltápászkodott a társaság (ki nyögve, ki derekát fájlalva, ki vízhólyagos lábakon bicegve) egy legény érces, szép hangon rázendített egy másik dalra: „Páriárkák királynéja, tiszta Szűz…” E gyerekből pap lesz, akárki meglássa… – gondolta Noé és nagyon tetszett neki az ének. Aztán óvatosan, a mellette baktató férfi zsebéből kilógó rózsafüzér felé nyúlt, hatalmas öklére csavarta azt, és együtt kezdte morzsolni a többiekkel: „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes…”

***

Útjuk végén a tó fölé emelkedő hegytetőn beértek a székesegyházba. A hűs falak között győzelmesen zengett az orgonaszó. Noé egy oszlop mögé húzódva hallgatta…, aztán az Úr előtt ő is leborult…

***

Búcsúzkodtak a zarándokok. Most már igazán felszabadultan, feledve a meleget, a fáradtságot, a fájdalmakat – lelkükben megtisztulva – még egyszer utoljára rázendítettek a nótára, amit Noé most harsány hahotával hallgatott:

Mondja az Úr Noé fiam, Noé
Kóstódd csak a bogyó levét jó-é
//:Felel Noé, ihaj-csuhaj Sári!
Most kezdök csak három istent látni://

A könnyei csorogtak a nevetéstől. Búcsút intett feléjük – bár ők ezt nem látták –, és átlépett a sziklaorom védőfalán egyenesen bele a felhőkbe. Még visszatekintett az éneklőkre és tudta: a zarándokúton végigmenők mind találkoztak a három Istennel.

Dósa György