a 2017-es Szent Benedek Zarándoklat margójára
„indulj el egy úton,
én is egy másikon,
hol egymást találjuk,
egymásnak se szóljunk”
Dúdolom magamban a jól ismert népdalt, miközben lábam ütemesen visz előre az árnyas erdei úton a Bakony rengetegében. Erre az egy napra a zarándoklat közel 160 fős közössége kétfelé vált. A többség egyenest Bakonybél fele tartott, a Kőris hegyen keresztül, egy kisebb, sebesebb léptű különítmény pedig egy Zirci kitérővel útba ejtette a Ciszterci monostort is, hogy, bekapcsolja, de legalább megérintse a Győrtől Tihanyig ívelő zarándoklat jóhírével-evangéliumával ezt a kicsiny közösséget. A nagy, egymást erősítő, de kissé le is lassító zarándok menet után, frissítő-üdítő volt ebben a kisebb csapatban fiatalos lendülettel küzdeni le a kilométereket. Ennek ellenére, a kezdeti lelekesedés után lassan hiányérzetem támadt, csak az bíztatott, hogy este, Bakonybélben találkozunk…
,,Indulj el egy úton én is egy másikon”. Az idei zarándoklat – katolikus részről mindenképp – merész vállalása volt, hogy a boldogmondások igei íve mellett a reformáció félezer éves évfordulójáról is megemlékezett. 500 éve külön utakon. Az ünnepelni való mellett van ebben valami szomorú-szorongató érzés is. Mert a megújulás – mely nem csak a protestantizmus születését, hanem kicsit később a katolicizmus megújulását is jelentette szükséges és megtisztító erejű volt, van mire emlékezni, van mit ünnepelni. De szükséges volt-e az elválás, a szakadás? Elkerülhetetlen e a külön-utak keresése? Ilyesfajta gondolatok lépkedtek mellettem az úton… Talán igen, talán volt valami értelme a sok vitának, konfliktusnak, összekülönbözésnek, – sejlett fel bennem – mégiscsak valami jót rejtett el mindebben a Gondviselő, és nem véletlenül engedte, engedi meg mind a mai napig ezeket a látszólag külön utakat. Hogy elérjünk olyan tájakat, olyan helyeket-helyzeteket, embereket-közösségeket, melyre egyetlen útvonal nem volna elegendő …
És vajon mi történik a szétválás után? Mi történik, ha mégis, véletlenül (?) keresztezik egymást útjaink? Ez már az ökumené kérdése… Egymásnak se szólunk? Idegenek vagyunk? Az idei zarándoklat egyik számomra meghatározó evangéliuma volt az a csodálatos egybeesés, hogy a reformáció témája épp az irgalmasság üzenetével találkozott! Esendő emberek vagyunk, földi egyházaink hogy ne volnának azok? Gyarló, hibákkal-bűnökkel, vakfoltokkal, félelmekkel, előítéletekkel terheltek. Irgalmasságra, kegyelemre szoruló, Istent kereső, úton járó közösségek. De közben olyanok is, akik találkoztak már az Irgalmas Atya mindenre elég szeretetével. Akik tudják mit jelent, észrevenni, odafordulni, meghallgatni, felemelni, gyógyítani – akár a példázat irgalmas samaritánusa! Tegyük ezt minden találkozáskor, minden közös útszakaszon! 5 nap együtt Veletek, közös úton gyógyító (ír-galmas) közösség volt! Köszönöm! Merítsünk belőle erőt a mindennapi élet-utunkhoz! Legyünk benne irgalmasok, a másik (felekezetű)vel, a testvérrel, önmagunkkal. És irgalmasságot befogadók is. Akik tudnak kapni, és elfogadni a másiktól, a testvértől, legfőképp pedig az Úrtól magától! ,,tartsunk szeretetet” –ahogy a dal mondja.
Végül egy másik nép, áldó sorai, ugyanerről az Útról, amit van, hogy közösen, van, hogy külön járunk, de hiszem, hogy ugyan oda vezet:
Legyen előtted mindig az út,
Fújjon mindig hátad mögül a szél,
Az eső puhán essen földjeidre,
A nap melegen süsse arcodat,
Amíg újra találkozunk!
(Ír áldás)
Szabó György (Gyura)