Ki az, aki zarándok? (tegye fel a kezét)
Ki az, aki igazi zarándok? (tegye fel a kezét)
Egy időben sokat foglalkoztatott ez a kérdés, hogy mitől számít egy út zarándoklatnak, mitől lesz valaki zarándok. Ha az ember elkezd ennek kicsit utánanézni, hamar kiderül, hogy elég sokaknak van határozott véleménye a témában. Párat összegyűjtöttem:
- “a saját holmiját cipelve mások segítsége nélkül önerőből jut el az út végéig” (forrás)
- “az igazi zarándoknak csak egy kicsi hátizsák van a hátán benne a legalapvetőbb dolgokkal; az igazi zarándok szabad és nyitott minden kalandra, és örömét leli az apró dolgokban is” (forrás)
- “aki mindenhol észreveszi és mindenben meglátja a kis szívecskéket az útja során, és a szíveket tovább is tudja adni másoknak” (forrás)
- “Az igazi zarándok nem alszik, nem eszik, nem fürdik: helyzete korábbi korok védtelenebb emberi alaphelyzetéhez hasonló. Minden biztos pontot elveszít; végletesen, extrém módon megtapasztalja a határait. Kivételesen erős tapasztalatokat szerez az ember Istenre utaltságáról.” (forrás)
- “A zarándok teljesen Istenre bízza magát, hagyja, hogy Ő irányítsa lépteit, Ő jelölje ki útját. […] A zarándok egyformán fogad megpróbáltatást és ajándékot, jó és rossz időt, utat, barátokat és ellenségeket. Mindezt Istennek ajánlja fel abban a reményben, hogy Ő képes a javára fordítani. […] Ebből kifolyólag a zarándok sohasem zúgolódik, nem panaszkodik, bár ő is érzi a szenvedést. […] A zarándoklat belső változást eredményez. Megérkezve a zarándok már nem lehet az, aki korábban volt.” (forrás)
Nem lettünk sokkal okosabbak. Önerőből vagy teljesen Istenre bízva? Szabadon és örömmel, vagy védtelenül és szenvedve?
Mindegyikben van igazság, mi is tapasztaltuk már ezeket a dolgokat néhányszor – a kis szívecskéket és a határaink extrém megtapasztalását is. Ez akkor azt jelenti, hogy jól csináltuk? Hogyan kell ezt jól csinálni?
Nem akarok senkit megijeszteni, úgyhogy elárulom itt az elején: szerintem ezt nem nagyon lehet jól vagy rosszul csinálni. Én az eddigi tapasztalataim alapján azokkal értek egyet, akik szerint onnantól, hogy elindulunk, kiadtuk a kezünkből az irányítást. (Mi, a szervezők is, hiszen mi is zarándokokként vagyunk itt, várjuk, hogy mivel lep meg az Isten.) Ezért van a füzetben a mai napra mottónak az a zsoltárvers, hogy “Ajánld utadat az Úrnak, remélj benne, s ő irányít majd.” (Zsolt 37,5 SZIT)
Decemberben Ferenc pápa a Caminóra tartó zarándokokat fogadott Rómában, és ő is beszélt az elején feltett kérdésről, kicsit más megfogalmazásban: “Vajon akik végigjárják Szent Jakab útját, igazi zarándoklatot tesznek?” Ő azt mondta, hogy a keresztény zarándoklásnak három ismertetőjegye van.
Az első a csönd. Csendben haladva a szívünkkel vagyunk képesek észrevenni az enyhe szellőt, meghallani a csendben megszólaló Istent.
A második az Evangélium. Ahogy Jézus földi útjáról olvasunk, önmagunk átadására és felebarátaink szolgálatára vezet a hozzánk csatlakozó Lélek.
A harmadik pedig, ahogy a pápa nevezte, a Máté 25-protokoll: “amit egynek a legkisebbek közül tettetek, velem tettétek”. Tegyünk jót, figyeljünk az útitársainkra, különösen a leginkább rászorulókra, ne hagyjunk senkit hátra.
Többen is említettétek a jelentkezésnél, hogy valamilyen módon a szentévhez kapcsolódva jöttök velünk, a remény zarándokai szeretnétek lenni. Ferenc pápa azt írta ezzel kapcsolatban, hogy a jubileumi évek olyan “erőt adó megállók, […] melyek táplálják és erősítik a reményt, nélkülözhetetlen útitársunkat, amely megláttatja velünk a célt: az Úr Jézussal való találkozást”.
Szóval a remény “nélkülözhetetlen útitársunk” az életben. Már velünk van, amikor megszületünk, sőt, egy születés maga is reményt jelent sokak számára. A héten sokat fogunk hallani ezekről a dolgokról: a reményről, a gyermekségről / Istengyermekségről, gyermeki és felnőtt Istenkapcsolatról, úgyhogy én így az elején csak két szempontot ültetnék el bennetek egyfajta útravalóként vagy házi feladatként.
Az első, hogy gondoljatok bele, hogyan készül egy gyerek valahová, ahová szívesen megy. Már jó előre be van sózva, nem is tud másra figyelni; annyira szeretne már ott lenni, hogy az elindulás folyamata maga is egy nehézség, de az úton végig és a megérkezéskor sugárzik róla az öröm, ami még jóval később is kitart.
Fedezzétek fel magatokban ezt a gyermeki lelkesedést, ami a zsoltárokban is fel-felbukkan a zarándoklás kapcsán:
- Indulás előtt: “Örvendeztem azokkal, akik ezt mondták nekem: “Menjünk az Úr házába!”” (Zsolt 122,1 STL).
- Majd újra otthon: “Hadd emlékezzem, hadd idézzem, milyen tömeggel vonultam s hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaadással az ünneplő sokaságot.” (Zsolt 42,5 STL).
Kívánom, hogy éljétek meg ezt a reményt és örömet a Tihanyig tartó utunkon!
A másik, ami ennek látszólag ellentmond, hogy fogadjuk felnőttként, ami történik velünk. Bár látszólag kiszakadunk itt a saját életünkből, de valójában ugye ilyen nincs, Ferenc pápa előbbi megfogalmazásában ez egy “erőt adó megálló” az úton, az útnak a része. Szent Ignác írja: “Van egy hosszabb út is, mely mennyei hazánkba vezet. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy amíg el nem érkezünk oda, addig zarándokok vagyunk, és hogy útközben a fogadókat és vidékeket ne szeressük meg annyira, hogy elfelejtsük, hová is tartunk, vagy hogy elveszítsük a végső cél iránti szeretetünket.” (Zarándokzsebkönyv 41) Merítsünk erőt ebből a “megállóból”, hagyjuk, hogy megtörténjen bennünk a zarándoklaton vagy utána, ami megtörténik, és építsünk rá, használjuk, amit kaptunk.
Egy interjúban olvastam erről egy jó megfogalmazást: “A zarándoklat az otthoni valóságunk megélésére hív, és az méri meg a hozzá való viszonyunkat, hogy az otthoniak szolgálatára készen érkezünk-e haza. […] a zarándokélményeink gazdagságából próbáljunk minél többet megélni, majd hazaérkezve továbbadni.” Semmi rendkívülit nem csinálunk itt, csak együtt megyünk és imádkozunk egy csomó ismerős és ismeretlen emberrel, akikkel hajlandók vagyunk még szóba is állni. És ez működik, sőt. A szomjazóknak inni adnak, a szomorúakat megvigasztalják, a sántáknak segítenek járni. Ennek azért vannak tanulságai.
Aki még ébren van, az biztos észrevette, hogy nem válaszoltam még az elején feltett kérdésre: ki az igazi zarándok? Gyermek vagy felnőtt lélekkel megy? Viszi a csomagját? Fürdik?
Nekem úgy tűnik, hogy ezeknél sokkal egyszerűbb kritériumok vannak, és arra kérdésre, hogy „hogyan legyünk igazi zarándokok?”, a választ minden reggel együtt el fogjuk mondani:
“Induljunk békében, hogy találkozzunk az Úrral!”
(Marci bevezetője 2025-ben)