Mint legidősebb bencés diák résztvevő, azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy írjak egy rövid, személyes beszámolót a 2008. nyári Szent Benedek gyalogos zarándokútról, amely Pannonhalmáról indult ki, és Bakonybél érintésével Tihany volt a végcélja.
Valahogyan már jó pár éve kezdtek foglalkoztatni a zarándokutak. Kezembe akadt, vagy már az irányított érdeklődés adta és nagy hatással volt rám Jennifer Lash: Zarándokúton c. könyve, amelyben a Santiago de Compostela-i zarándoklatát írja le, melyre halálos betegsége tudatában vállalkozott. Aztán a szándék végül csak gondolati játék maradt, mint ahogyan nem jártam a csíksomlyói vagy a czestohowai zarándoklaton sem. A bencés zarándoklatról viszont hallottam, sőt kutakodtam is utána a BDSZ honlapján, így amikor a szervezők, Hortobágyi Arnold OSB és Csizmazia Búlcsú (Ph 92) meghirdették, az elsők között jelentkeztem. Próbáltam résztvevőket toborozni az osztálytársaim közül, de végül Wildner Dénes barátommal együtt mentünk, aki ugyan nem volt bencés diák, de két héttel öregebb lévén nálam, megfosztott engem a legidősebb résztvevő dicsőségétől. Így hát csak mint legidősebb bencés diák résztvevő büszkélkedhetem.
Friss nyugdíjas utazási igazolványunkat kihasználva, vonattal utaztunk Budapestről Pannonhalmára, a vasútállomásról pedig hátizsákkal gyalog fel a Hegyre. Vonattal utoljára diákkoromban érkeztem, de akkor a Főapátság teherautója vitte fel a csomagjainkat. Becsatlakoztunk az addigra már javarészt összegyűlt zarándokcsapatba, megismerkedtünk Arnolddal és Bulcsúval, két, harmincas éveik elején járó fiatalemberrel, akik jól együttműködő párt alkotva készítették elő és vezették a zarándoklatot Összeállították azt a zöld füzetet, amely az Út tartalmi és lebonyolításbeli részeit fogta össze.
A zarándoktársaság összetétele minden szempontól üditiően és jólesően változatos volt: nagyjából fele-fele részben nők és férfiak, a korfa alján néhány tíz év körüli fiú, a tetején pedig két 60 éves fiú: Dénes és magam. Voltak közöttünk házaspárok, még összeházasodás előtt álló párok, teljes családok, apa-fia, anya-lánya, sőt anyós-veje párosok, baráti csoportok, egymagukban jöttek. Bizonyosan ugyanilyen változatos volt a szándék vagy az indíttatás, ami kit-kit elhozott erre a zarándokútra. A beszélgetésekből kiderült, hogy reformátusok és evangélikusok is voltak közöttünk. Magammal együtt négyen voltunk az érettebb korosztályhoz tartozó bencés diákok közül: Jobbágy Lajos és Szalay Miklós, (mindketten Ph 69) és Ócsai Antal (Ph70).
A zarándoklat tartalmi gerincét a bencés kolostorok és a bencések zsolozsmái adták. Vasárnap Pannonhalmán részt vettünk az esti vesperáson és kompletóriumon, hétfő reggel pedig a laudesen. A Laudes és reggeli után Asztrik főapát úr a Főmonostori bejáratnál áldással bocsátott útra bennünket, azt kívánva, hogy „hűs szél támassza hátatokat”.
A Hegyről a „horgas”, azaz horhos, azaz mélyúton indultunk le a faluba. Bevallom, én ezt az utat sem a diákkoromból, sem az azóta számtalan visszalátogatásomból nem ismertem, pedig, amíg a hegyre északról felfűződő, ma használt utat meg nem építették a 19. szd. végén, ez volt az apátság fő megközelítési útvonala gyalogosnak, fogatnak. Ravazd felé indulva kereszteztük a 82-es utat és
átváltottunk a sokorói dombság párhuzamos dombsorára. Az útvonal, ahol lehetett, kerülte az autóutakat, ahol meg nem lehetett, ott meg a menetirány szerinti jobb oldalon libasorban haladva, KRESZ-meghatározás szerint lassú mozgású járműként viselkedtünk. Könnyítette a dolgunkat, hogy csak a napi csomagunkat kellett magunkkal vinni, a többit egy autó hozta utánunk. A Bakony erdeje nagyon szép, és sok titkot rejteget, p1. egy olyan jó pár kilométeres nyílegyenes betonutat, amelyet az oroszok építettek maguknak, hogy csapataik alkalom adtán a Bakony felől a Kisalföld felé fölfejlődhessenek. Istennek hála, nem adódott ilyen alkalom. De egy sokkal szebb utat is: a ma már csalánnal és bozóttal felvert „Barátok útját”, amely észak felől vezet be Bakonybélbe, és a régi bencések járhattak rajta Pannonhalma és Bakonybél között.
A zarándokútnak sokféle szempontból nézve „íve” volt. Az öt gyalogos zarándoknapunk napi 20-30 km-es adagjai fokozatosan szoktattak hozzá bennünket a terheléshez, az utolsó nap mindössze 18 kilométere pedig lecsengette azt. Minden nap, a szállásunk helyén, a templomban vagy a szabadban közösen mondott reggeli és az esti zsolozsma között, délelőtt is, délután is menet közben rózsafüzért imádkoztunk és ugyancsak délelőtt is, délután is egy-egy óra teljes csendet tartottunk menet közben. Ez mindnyájunk kedves programpontja volt, talán csak a köztünk lévő 5-6, tizenhárom év körüli kislánynak lehetett nehéz. Szép zarándokszokás az is, hogy minden, utunkba eső, vagy akár a szemhatáron megjelenő kereszt előtt megálltunk, bevártuk egymást és egy rövid zarándokimát mondtunk: „Amit közületek a legkisebbel tesztek, vélem teszitek”. Az út vége felé, a tótvázsonyi református templomban számoltunk be egymásnak arról, melyikünk mit gondol, mit érez a zarándokútról.
Az utat mindnyájan jól bírtuk, a szállásaink: Pannonhalmán a diákotthonban, Bakonyszentlászlón egy iskolai tornateremben, polifoam derékaljon, Bakonybélben az apátságban és a kapcsolódó vendégházakban, Veszprémben egy egyházi kollégiumban és végül Tótvázsonyban és Tihanyban megint csak iskolai tornatermekben. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Arnold és Bulcsú méltányosságának köszönhetően, az 1970 előtt születettek egy vagy két helyen a polifoam helyett ágyban aludhattak. Ebédidőben, akár a Kőrishegy csúcsa alatt, akár egy falusi kocsmánál, utunkba került az autónk és a gondos családanya résztvevők szendvicsekkel látták el a társaságot. Meleg vacsorát kaptunk étteremben, vagy vendégházban, különösen jól esett – mint étel és mint gesztus – Veszprémben a bencés öregdiákok vacsorája, akik nem csak főztek ránk, de élükön Péterrel, a BDSZ elnökével még el is mosogattak utánunk.
A Veszprém után következő szakasz, a Balaton-felvidék is szép. Ahogy felkapaszkodva elimádkoztuk a keresztutat, Veszprémfajsz kálváriadombjáról láttuk meg először a Balatont, a további út során még kéthárom csúcsról, kilátóról is a szemünk elé került, más- más állásból. Talán a legszebb az volt, amikor a Tihanyi félsziget nyaka felől Balatonszőlős felé leereszkedve egyszerre láthattuk a Füredi és az Aszófői öblöt és tengelyében a félszigetet az apátsággal. Mind azt érezhettük, templomban járunk, talán ennek a hatására énekelte el Lajos a gyönyörű, sokstrófás, szűzmáriás csángó éneket, amelyről aztán elmondta, hogy Jáki Szaniszló gyűjtéséből való.
Az apátságban Richárd perjel úr még a harangokat is meghúzatta érkezésünkkor és kedves szavakkal fogadott, este pedig – kifürödve és illatosan – részt vettünk a Szt. Benedek napi, felemelően szép ünnepi misén. Az ünnepi liturgia, a kórus, a barokk pompa, a majd’ ezeréves altemplom, a misét követő fogadás, mint társasági esemény éppen azzal, hogy olyannyira eltért a gyalogos zarándoklat egyszerűségétől, össze- foglalta és lezárta az ívét.
Az út élményt és erőt adott. Köszönet érte.
Fráter Loránd (Ph 66)
(BDSz Hírlevél 2008/2.)